Titanic Filmfesztivál (1. rész)

Már javában dübörög a 16. Titanic Filmfesztivál, melynek idén az Uránia, a Toldi, az Örökmozgó és a Kino mozi ad helyett.

Idén bármerre is tekint a fesztiválra kilátogató film őrült, egyértelmű, hogy ez a szemle már nagykorúvá serdült. De ha még nem is érett nagykorúvá, tinédzser korából már biztosan kilábalófélben van, ahogy azt az idei igencsak impozáns program és szervezettség is mutatja. Sajnos a fesztivál keretein belül bemutatásra kerülő 56 filmből mind mi sem tudjuk megtekinteni természetesen, még úgysem, hogy Szitás kollégával váltott műszakban szemlézünk és tengetjük időnket két film között az Uránia kávézójában, de azért igyekszünk minél több filmen ott lenni, és azok közül is a legérdekesebbekről, illetve a számotokra legfontosabbakról szólni néhány semmiképp sem felesleges szót.

A sajtóvetítés keretein belül megtekintett Gomorráról úgy érzem mindenképp érdemes néhány szót szólni. Matteo Garrone filmje az idehaza kevésbé ismert, camorrának nevezett nápolyi szervezett bűnözésről, az ottani maffiáról szól. A Roberto Saviano híres regényéből készült dokumentarista, leginkább kézi kamerával forgatott film 5 fiktív történetet mesél el, melyek nagy része nem feltétlenül a szerző könyvéből származnak, lévén, hogy az inkább az oknyomozói újságíráshoz hasonlít, de azért csipegettek belőle. A forgatókönyvet jegyzők neve között Savianót is megtalálhatjuk. Az 5 különálló történet egymástól függetlenül zajlik egy időben, és bár eleinte igen nehezen nyomon követhetőek a történések, a film végére egyértelművé válik: a camorra vagy a „rendszer” néven emlegetett szervezett minden sarkon ott van; ergo: mindenképp nekik dolgozol vagy közvetlenül vagy közvetetten. A Gomorrában minden bűnöző elvetemült és kegyetlen, számukra teljesen természetes, hogy egy-egy gyilkosság, fejbelövés, kivégzés és leszámolás után teljes lelkinyugalommal üljenek neki falatozni valamelyik közeli kávézóban, mintha mi sem történt volna. Akármennyire is rózsaszín betűkkel van kiírva a film címét hirdető képkockán a title, a filmhez inkább a fekete és a vörös passzol. Saviano a könyv megírása után több halálos fenyegetést kapott, mára már Olaszországot is kénytelen volt elhagyni, és vélhetőleg egész hátralevő életébe kénytelen lesz bujkálni. „Nem az a kérdés, hogy megölnek. A kérdés csak az, hogy mikor és hol.” – mondta.

A versenyfilmek közül a 9mm került vetítésre másnap a sajtó számára, este azonban már a közönség is megnézhette és találkozhatott magával a rendezővel is. A film nyitó képsora már előrevetíti a fejlemények végkimenetelét. Egy folyosón haladunk egyre közelebb egy ajtó felé, majd egy lövés dördül; ennél többet azonban nem tudunk meg egyelőre. A Taylan Barman rendezte belga film egy széthulló félben lévő család utolsó pár óráját mutatja be, olyan lélektani mélységben, erőteljes hatással és meghökkentően káprázatos és impulzív képekkel, mely igencsak meglepő teljesítmény egy első filmes rendezőtől. Az egyik legszebb jelenet a film vége felé található, amikor a kamera végig pásztázza a film mindhárom főszereplőjét (ugyanis egyikük sincsen kitüntetettebb helyzetben), egyetlen szót se adva szájukba: csak merengenek saját, önön állapotukon, hogy hogyan juthattak el eddig a pontig, ugyanis már mindannyian érzik, hogy nincs sok hátra. De hogy ki jut el addig, hogy végül meghúzza a ravaszt, az maradjon rejtély! A film vetítése után a rendező készségesen és örömmel mesélt filmjének munkálatairól és arról, hogy mennyire megdöbbenti az embereket az, hogy a grafitizésért milyen nagy büntetést is lehet kapni.

A 9mm után Diego Sabanés Julio Cortázar novellái alapján írt Hazug emlékek című filmje került vetítésre, melyen akárcsak a 9mm-t rendező Taylan Barman Sabanés is tiszteletét tette. A rendező a filmvetítése után válaszolt a feltett kérdésekre: mesélt gyermekkoráról, arról, hogyan került kapcsolatba Cortázar írásaival (Antonioni Nagyítás című filmjének köszönhetően, melyet Sabanés egyébként a legjobb Cortázar adaptációnak tart) és arról is beszámolt, miért tartottak a film munkálatai 8 évig. A Hazug emlékekben Jorge és Nora, miután fivérük Pablo nyomtalanul eltűnik Párizsban, édesanyjuk számára az eltűnt fiú nevében leveket kezdenek írni, hogy anyjuk ne aggódjon. Azonban idővel a levelezés olyannyira elfajul, hogy már csomagokat is kezdenek küldözgetni Pablo nevében Párizsból. Mindeközben azonbna a család pedig egyre inkább kezd anyagilag tönkremenni abban, hogy fenntartsák a látszatot. Sabanés filmjében minden szereplő kiváló alakítást nyújt, illetve a rendező még arra is ügyelt, hogy az olyan argentín szokások, mint például egy fénykép gondos megtervezése is szerepet kapjanak. Finom humor és keserűség szövi e film tekercseit is.

KOMMENTEK