3 a magyar igazság. Eme nem éppen ismeretlen mondásunkat a magyar szülők gyermekeként napvilágot látó Frank Darabont is igazolni látszik legutóbbi művével, ami már a harmadik King-adaptáció az életében. Miután a Remény rabjai és a Halálsoron elkészült, felmerült a gondolat: ezt a jóravaló rendezõt csupán a börtönkörnyezet tudja meghatni? Na nem. Neki tökéletesen megfelel egy szupermarket is, ahová beragad a kisváros jó néhány lakója, hogy odabentrõl nézzenek szembe a ködbõl érkezõ lényekkel.

Biztosan sokan vannak, akik a következő kifejezés láttán agyvérzés közeli állapotba kerülnek, de legalábbis sajnálkozva búcsúznak el a rájuk váró másfél-két órától: King-adaptáció. Persze ez nem csak a megnevezett író rajongóira vonatkozik, de az igazi halálközeli élmény csak számukra garantált egy-egy ilyen film megtekintésekor. Pedig ha gondolatban gyorsan végigszaladunk azokon az alkotásokon, amelyek alapjául István Királyunk egy írása szolgált, rögtön ráébredünk, hogy minden alkalommal egy igazán szórakoztató dolgozatot abszolválhattunk. Éjszakai mûszak? Maximális túlhajtás? Csupa-csupa móka és kacagás. De félre a szarkazmussal(!), be kell látnunk: nem tökéletesen helytálló az olyan sûrûn hangoztatott frázis, miszerint ha Stephen King neve felkerül a filmvászonra, értékelhető mozgókép abból már nem születhet. Gondoljunk csak a Carrie-re, a Halálsoronra, a Kedvencek temetőjére, a Remény rabjaira (az imdb.com TOP250-jének 2. helyezettje), a Ragyogásra, stb. Talán csak arról van szó, hogy a remek írások után óriási elvárásokkal ülünk neki a kész alkotásoknak.

3 a magyar igazság. Eme nem éppen ismeretlen mondásunkat a magyar szülők gyermekeként napvilágot látó Frank Darabont is igazolni látszik legutóbbi művével, ami már a harmadik King-adaptáció az életében. Miután a Remény rabjai és a Halálsoron elkészült, felmerült a gondolat: ezt a jóravaló rendezõt csupán a börtönkörnyezet tudja meghatni? Na nem. Neki tökéletesen megfelel egy szupermarket is, ahová beragad a kisváros jó néhány lakója, hogy odabentrõl nézzenek szembe a ködbõl érkezõ lényekkel. Ha tippelnem kellett volna, melyik írás kerül adaptációjának tárgyává, biztosra veszem, hogy a Köd még egy 30-as listára sem fért volna fel. Ebbõl következik, hogy a trailerek megtekintése után sem fordultam nagyobb bizalommal a mozi irányába. Aztán kellemesen csalódtam. Szokás összehasonlítani az eredeti formátumot az újonnan érkezõvel, de ez egy igen erõs spoiler-karantént vonna a cikk köré, úgyhogy legyen elég annyi, hogy vannak kisebb és egy sokkal meghatározóbb különbség. Ez utóbbi sokaknak fogja a gyenge pontot jelenteni a filmben, a többieknél pedig épp az ellenkezõ hatást fogja elérni: beleszögezi õket a fotelbe. A színésztársadalom büszke lehet a mûben játszó tagjaira: akit meg kell sajnálni, azt megsajnáljuk, akit utálni kell (?), azt utáljuk (Marcia Gay Harden például a legtaszítóbb karakter, akit sikerült megalkotni, és mindezt úgy, hogy vallási kérdésekben a film nem áll egyik oldalra sem). Még a mellékszereplõk is ügyesen elhitetik velünk, hogy amúgy milyen kis szánalmas életet élnek, habár leginkább csak a sztereotípiákat látjuk bennük. De ugyanolyan büszkeséget érezhetnek az operatőrök szakszervezete is. Bár az aránylag alacsony költségvetés (18M, a Halálsoron 60 milliójával szemben) és a forgatásra fordítható rövid idő miatt Darabontnak még a Kemény zsaruk kamerás csapatát is el kellett kunyerálnia, a minõségen csorba nem esett. Sõt, talán jót is tett a népszerû zsarusorozatban használt beállítások és zoom-effektek használata, melyek még emberközelibbé hozzák a drámai jeleneteket (külön kiemelendõ a lázadás szekvencia, ami jó néhány torokszorító pillanattal szolgál). A speciális effektek hatása már kevésbé ilyen egyértelmû. Itt már jobban érezhetõ a pénz hiánya, de igazán kötözködni nem lehet, ugyanis az alkotógárda ahol kellett, ott megmaradt a „sejtetéses” megoldásnál, ami a hangulatra igencsak jó hatással lett.

Szóval: erősen ajánlott ez a szörnyhenteléssel finoman meghintett dráma, ami bár új problémákra nem hívja fel a figyelmet (a jó öreg emberi szűklátókörűség, önzés, stb. jutnak nekünk), de ezeket legalább igen ügyesen kevergeti, a vallásos felhangot pedig mindkét tábor számára (vagy három, négy?) fogyaszthatóvá, a saját elképzelése szerint formálhatóvá teszi. Az alkotás továbbá olyannyira emlékezetes végkifejlettel, és olyan fordulópontokkal rendelkezik, amik miatt még annak is a kedvence lehet majd, aki idáig nem rajongott túlzottan az eredeti írásműért. Toplistás „legjobb King-adaptáció” okosságokkal nem szívesen foglalkoznék, de annyit biztosan mondhatok: gratulálok Darabont, ismét a legjobbak közt vagy!