A Pszicho. A könyv és a film tükrében (1. rész)

Kevés olyan mû van, melyet mindenki ismer. A Pszicho e mûvek sorának egyik legrémisztõbb és legkegyetlenebb darabja. Történet arról, hogy hol kezdõdik és hol ér véget a valóság. Történet arról, hogy az emberi elme meddig képes eltorzulni annak érdekében, hogy életünket biztonságban tudjuk.

„Norman Bates hallotta a zajt, és minden idegszálán végigfutott a pánik. Mert mintha valaki kocogtatni kezdte volna az ablaküveget.” – Adja meg a kezdõ lökést Robert Bloch. És már most tudjuk, hogy itt nem minden napi van készülõben. Valaki vagy valami kocogtatja az ablaküveget, a fülünkben pedig felcsendül az ablak kopogó hangja, hátunkon végig fut a hideg,  mely apránként leülepszik a szobába, megrémülünk egy pillanatra, akárcsak Norman, hogy ki és mi is lehet az ablaknál. Aztán, lassan, ahogy tovább olvassuk a sorokat, rájövünk, hogy mindez csak az esõ mûve, s a képzeletünkben megjelent kocogtatás csak a papíron létezik. De addigra a hideg, a hûs levegõ lecsöndesült a szobába.

Nincs olyan ember ezen a földön, aki nem ismerné a Pszicho-t. Hitchcock mestermûve bejárta az egész világot, mindenhonnan híveket és követõket talált magának. A mû hamarosan kinõtte teremtõjét, akár az erõre kapó növény a tejfeles mûanyag dobozt. A Pszicho, mely kijelenthetjük egy remekmû, 1960-as filmes adaptációja elõtt már mindenki számára hozzáférhetõ volt könyv formájában, melyet az akkor még alig ismert ponyvaszerzõ, Robert Bloch tolla szült a papírra. Sikerét a könyv azonban nagyban köszönhette a Hitchcock által készített filmnek, hiszen ha nem volna a film, akkor valószínûleg Bloch nevét manapság alig páran ismernénk. A Pszicho-t a rendezõ mindösszesen 9000 dollárért vásárolta meg 1959-ben a szerzõtõl, illetve, hogy a mû vége – nevezzük így: a csattanó – ne leplezõdjön le idõnek elõtt, a mû számos darabját maga Hitchcock vásárolta meg. És hogy még nagyobbat rúgjon az amúgy sem kicsi mozivilágba, szakított a hagyományokkal, és bevezette, hogy a fõcím felfutása után senkit sem engedhetnek be a terembe. Minthogy az eltelt idõ igazolja, Bloch többet nyert mûvének filmre vitelével, mint 9000 dollár: egy csapásra ismert és keresett szerzõvé lépett elõ.

Különbözõ nyitányok. Kint esik az esõ, s az ablakot kocogtatja. Norman Bates az ablaknál áll, és a messzi távolba tekint - elõrevetítve, hogy valami történni fog, valami meg fog változni. Hamarosan. Kezdi el a történetét Bloch. Nála a mûvet Norman és Anya beszélgetése nyitja. Kettejük kapcsolatának egy része már itt leleplezõdik. Anya Norman fölött áll, irányítja õt. Míg Norman magának való, csöndesen, egyedül tölti minden idejét könyvekkel, addig Anya heves, erõs és küzdõ természet – ellentétben Normannel. Két ellentétes póluspár, észak és dél, úr és szolga, melyek kiegészítik egymást, de nem egyenrangúak: az ellentétes pólusok kötödését, a függõ és a független küzdelmét látjuk megelevenedni itt, mely azonnal felvázolja nekünk az állapotokat. Norman-t, aki menekülni akar, és Anyát, aki a visszahúzó erõ. Bloch nyitánya egyértelmûvé teszi, hogy már idõnek elején mindenkire kiosztotta a megfelelõ szerepeket, változást nem igazán várhatunk: nála a történet fõszereplõi Norman és Anya, illetve a valódi cselekmény kettejük küzdelme.

Bloch-val ellentétben Hitchcock másképp indít. A rendezõnél a színpadi függöny elhúzásakor Marion Crane-t (megj.: a filmben Marion Crane, míg a könyvben Mary Crane a lány neve) látjuk a barátjával egy meghitt szerelmeskedést követõen. Bloch-val ellentétben a Hitchcock-i kezdés a történet fõszereplõjévé Mariont helyezi, õt teszi a film mozgató rúgójává, ráadásul Hitchcock addig merészkedik, hogy a film egészét Marion-ra építi föl. Hitchcock-nál a fõszereplõ Marion Crane, még a halála után is! Míg Bloch könyvében Mary csak a katalizátor egy már állandósult állapotból való kibillentésben, addig Hitchcock Marion karakterét minden apró részletre kiterjedõen megformálja. Ráírja az egész történetet és a háttérben a szimbólumok egész tárházát felvonultatja annak érdekében, hogy a film közepén lévõ döbbenet, sokkal nagyobb erõvel hasson ránk. A kezdetben fehér színû melltartót és ruhát viselõ Marion a lopást követõen átöltözik, érzi és tudja, hogy most a bûn útjára lépett, leveti fehér, angyali ruháját és feketébe öltözik, majd még egyszer utoljára a tükörbe tekint. Innen már nincs visszaút, eltökélt mindent, és elindul a végzete felé.

Hitchcock nemcsak szimbólumokkal építi fel karakterének sorsát és lelkének vívódásait, hanem még misztifikálja is azt. Bevezeti a hármas számot, mely Mariont a halálig elkíséri. Háromszor tekint rá a lány, illetve kapunk közelit az ellopott pénzrõl, háromszor gondolkozik el tettének következményein, háromszor bukik le majdnem a menekülés közben (elõször a fõnökével találkozik, másodszor egy rendõrrel, harmadszor pedig mikor autót cserél), háromszor halljuk a Marion okozta zûrzavar gondolatait és eseményit, míg meg nem érkezik a Bates Motelbe.

Az összetört reménység. A Bloch és a Hitchcock által ábrázolt Norman Bates két különbözõ ember. Míg Hitchcock anti-hõse fiatal, sármos, megnyerõ, közvetlen személyiség, addig a Bloch-i Norman egy negyvenes éveiben járó férfi, kinek arcát a megpróbáltatások és viszontagságok még jobban megöregbítették. Bloch Normane magának való, visszahúzódó, inkább egy 50-es 60-as éveiben járó emberhez hasonul.

Norman Bates és Mary (Marion) elsõ találkozási pontja a motel. Miután a lány szobát bérel, Norman megmutatja neki azt, majd illendõen megkérdezi, hogy nem éhes-e. Döntõ pillanat, mindkét mû esetében. Lényeges különbség éppen, vagy ennek okán nem is található a két mû között. Az egymással szemben ülõk egyenrangúak, érezhetõ mindkettõjükön, hogy bûnt követtek el, melyet be is vallanak – bárcsak burkoltan, nyíltan nem mondják el. „Hova tart?” Kérdezi Norman. „Egy lakatlan szigetet keresek.” Feleli Marion. Azonnal tudjuk: mindenkitõl és mindentõl távol szeretne kerülni – és ha ez nem volna nyilvánvaló, azzá teszi számunkra a Perkins által életre keltett Norman a kérdésével: „Mi elõl menekül?” Kérdezi kissé közeledve Marion felé. A nõ megdöbben, hogy mennyire kiismerték. Aztán õ kérdez: „Miért nem megy el? Miért nem adja be az anyját… valahova?” Norman érthetõ módon kiborul, és azonnal hárít. „Egy fiú legjobb barátja az anyja.” Hangzik a válasz, neki vigyáznia kell anyjára, ráadásul, ha valakit be kellene zárni, akkor az õ, Norman lenni – jelenti ki. „Olykor mindannyian megõrülünk egy kicsit.” És zárja le a beszélgetést, ezzel rádöbbentve a lányt tetteinek következményére. Marion ekkor észbekap, felismerve a tettének következményeit, és vissza szeretné adni az ellopott pénzt – megváltaná magát a bûneinek súlya alól. Bloch és Hitchcock is szimbólumot használ a következõkben, mely sokkelembe fordul át. A zuhanyzóban a mosdó lány lemossa magáról a bûneit és akkor - legfõbbképpen Hitchcock-tól - egy hatalmas pofont kapunk hátulról, a rendezõ szabályszerûen lemészároltatja a hõsünket. „Mary sikoltani kezdett. Visított és üvöltött. Ahogy a függöny még jobban szétvált. És megjelent egy kéz is, és henteskést szorított. Ez a kés vágta ketté egy pillanat múlva a sikolyból és visításból lett üvöltést. Ez a kés vágta le Mary Crane fejét.” – írja Bloch. Gyors villanások, apró képek és döbbenten ébredünk rá, hogy akiért eleddig izgultunk, akivel eleddig együtt lélegeztünk, meghalt - összetört, akár a földnek csapódó porcelánbaba és vele együtt a reménységünk is tova szállt, mely esetleg megmentette volna Normant. Majd egy újabb közelit látunk a pénzrõl, mely Marion bûneit hivatott bizonyítani.

És ekkor a képzeletbeli függöny legördül. Eltakarja a színpadot, s lázárul az elsõ felvonás, az elsõ rész a színmûbõl. Érezzük, hogy a képzeletbeli vízválasztó vonal itt meghúzandót, mely tökéletesen szétválasztja a mû elejét és végét. És Marion, illetve Mary halála elindított egy lavinát - egy folyamatot, melynek Norman már elétekintett a könyv kezdetén, amikor tekintete az ablakot kocogtató esõre irányult.

A cikk folytatása a következõ frissítésben olvasható.

KOMMENTEK