Pszicho. A könyv és a film tükrében (2. rész)

Kevés olyan mû van, melyet mindenki ismerne. A Pszicho e mûvek sorának egyik legrémisztõbb és legkegyetlenebb darabja. Történet arról, hogy a hol kezdõdik és hol ér véget a valóság. Történet arról, hogy az emberi elme meddig is képes eltorzulni azért, hogy életünket biztonságban tudhassuk.

A bûn eltûntetése. Marion halott és vele együtt minden remény.. Mozdulatlanul, élettelenül fekszik teste a kád és a padló között – megtisztulását félbeszakították, tettei megrekedtek a valóságban. A lefolyóba spirálisan csordogáló víz képét a Marion tekintetébõl induló szintén spirál zárja le végleg.

A háttérben, a felhõkön megtörõ fény úgy világlik, mintha a ház felett a mennyek lennének. Norman hangja irreálisan közelinek hangzik a házból, így kapcsolva össze a különbözõ szinteket: a motelt (a valóságot) és a házat (az irrealitás színhelyét). A ház a motel fölé nehezedik, így uralva a lentebb lévõket, melynek Norman is a része. A szobába berontó Norman még nincsen tudatában tettének, énjének egy részét még anyja birtokolja és a falról leesõ madaras kép már sejteti, hogy valami kibillent az egyensúlyából. Ugyanezt tudatja Bloch a könyvének már az elején, csak Marion érkezésével és az ablakon kifelé tekintõ Normannel. Norman a tenyerét a szájara teszi, megrémül, majd megnyugszik – bezárja az ablakot, elvágva a szintek közötti kapcsolatot, illetve anyja és a köztük lévõ láthatatlan köldökzsinórt.

Bloch könyvével ellentétben Norman, Hitchcock filmjében elõször eltünteti a nyomokat: a vért, a táskát, a pénzt és ruhákat, melyeket Marion hagyott a szobában, szerteszét, aztán süllyeszti el az autót a moteltõl nem messze esõ mocsárban. Bloch könyvében azonban Norman csak jóval késõbb „takarít ki”, mintha még nem tudna szembenézni bûneinek mocskával – anyja iránt sokkalta jobban aggódik, mint saját maga miatt.

A filmbeli nejlon zsák burokként terül el a padlón, s a belecsomagolt lány teste, mintha elzárásra várna a világ szemei elõl – azonban soha nem látjuk a tetemet rendesen, gondosan becsomagolva –, a lány egy része megrekedt a valóságban. Norman a csaphoz lép, s lemossa a kezére tapadt vért – megtisztulást keresve. Az autó csomagtartójába helyezi a lány testét, egy újabb burok helyezi, ezzel is még biztonságosabban igyekszik elzárni a lányt a világtól. – a tetemmel együtt Marion bûnének okozóját, a pénzt is eltûnteti. Norman csipegett, akár a madarak, miközben az autó a mocsár mélyére süllyed.

Bloch a regényében így figyelmeztet minket a mocsárnál: „Mintha Anyával együtt fúlna meg õ is! (Álom, álom ez csak álom, egy álom! Mi lenne más?) Mert Anya egyszerre ott állt a mocsár szilárdnál szilárdabb szegélyén, és õ, Norman, igen, õ fuldokolt a mocsárban.” Norman megmentette Anyát, még „ha gyilkos, és õrült” is õ.

Az ismétlõdések köre. Ha valóban határt szeretnénk húzni az események láncolatában, akkor azt a lány holttestének eltûntetése után, most kellene megtennünk. Azonban, ha ezt a határvonalat itt húznánk meg, végtelenül leegyszerûsítenénk a Pszichot. Hiszen Marion halála indítja el az bekövetkezõ eseményeket, õ marad a film fõszereplõ – a könyv esetében jogos, hogy most húzzuk meg a vonalat. Marion tettei megrekedtek a valóságban (akárcsak Laura Palmer tettei a Twin Peaks-ben!), az õ voltélete irányítja tovább a hõsöket végzetük felé.

Marion jelenlétének egy absztrakt formája jelenik meg Bloch könyvében, amikor Sam elõször találkozik Lila-val, Mary testvérével: „‑ Mary – sóhajtotta. Alig hallhatóan. ... – Én nem Mary vagyok! – zihálta a lány. – Én Lila vagyok.” Lila külsõleg ugyan hasonlít testvérére, azonban mégsem azonos vele. Jelentõs különbség ez, mivel Hitchcock filmjében a bemutatkozás teljesen másképp hangzik: „‑ Parancsol? – kérdezi Sam. – Marion testvére vagyok. – Persze. Lila.” Hitchcock filmjében Lila egyáltalán nem hasonlít Marionra, s ez késõbb is eredményez majd egy fontos különbséget a két mû között. Miután Lila és Sam megismerkedett egymással, Sam boltjába Arbogast nyit be, a magánnyomozó, aki közli Sammel, hogy Marion pénzt lopott a fõnökétõl, 40000 dollárt, melynek megtalálásával õt bízták meg. Míg a könyvben ténylegesen érezhetõ, hogy Arbogast azonnal megkedveli e két szereplõt, addig a filmbõl ez egyáltalán nem ilyen egyértelmû, Lila késõbb mégis ezt állítja. Arbogast távozik, s végig járja a városban lévõ moteleket, majd a városhoz közel esõ moteleket. Nappal indul, s sötétedéskor érkezik a Bates Motelbe – emlékezzünk Marion is ekkor érkezik meg. Norman elõször magabiztos, hiszen – tudjuk meg a könyvbõl – mindent eltervezett elõre: mit mond, ha a lány felöl érdeklõdik valaki?, mit csináltak a lánnyal kettesben?. Azonban Arbogast kérdéseinek hatására Norman teljesen összezavarodik, szinte halljuk a gondolatait (a könyvben leírva, a filmben pedig Perkins remek játékának köszönhetõen), ahogy keresi a megfelelõ szavakat. Arbogast kérdez, Norman pedig csak hebeg-habog. Arbogast megtalálja végül Marion kézírását ‑ egy írás minta alapján ‑ a motel vendégkönyvében. Egy elvétett megjegyzés alapján Arbogast úgy gondolja, hogy Anya beszélt Marionnal, majd miután Arbogast távozik felhívja Samet és Lila-t. Közli velük, hogy beszél Norman anyjával, s visszanéz a házba.

A könyvben ez a jelenet szintén másképp jelenik meg. Arbogast nagy nehezen ráveszi Normant, hogy beszélhessen Anyával. Norman erõlködik, hogy anyja beteg és nincsen jól, Arbogast Normant mégis ráveszi erre. Norman felmegy a házba, és ráveszi Anyát, hogy fogadja a nyomozót. Számukra itt derül ki elõször a lánynak a bûne, a lopás.

Hitchcock filmjében, miután Arbogast visszatér a motelbe, Normant sehol sem találja, ezért elindul fölfelé a házba. Egy új, tiltott szintre akar belépni és belesni, ez azonban végzetes számára. Marionhoz hasonlóan halála elõtt utoljára a lábát látjuk, ahogy elindul a végzete felé, föl a lépcsõn. Anya kiront a szobából, és megöli õt. A nyomozó teste lezuhan a lépcsõn, irreálisan, mintha lebegne lefelé.

A kivetett Krisztus. Miután Arbogast eltûnik, Sam elindul a Bates Motelbe, de nem talál ott senkit, azonban Anyát õ is meglátja az ablaknál ülve, majd visszaindul Lila-hoz. A boltban Sam és Lila mögött a tér egy hosszú alagútra hasonlít, melynek a végén már látszik a fény – a két szereplõ még a sötétben van, még a sötétben tapogatóznak. Lila és Sam a helyi seriffhez fordul. Egyetlen kiindulási pontjuk a Bates Motel, ahol a szálak elvesztek. A seriff, miután beszélt Normannel, közli velük, hogy Arbogast tovább indult, mert nyomra bukkant. „Norman Bates mamája már 10 éve halott.” – közli velünk a seriff a végsõ csapás. Viszont, mivel anya halott, úgy vélik csak Marion lehet abban a szobában. A történet eredetijében Sam és Lila nem éjszaka, hanem nappal találkozik a seriffel a templomnál.

Norman elindul felfelé a lépcsõn, belép anyja szobájába, halljuk a hangjukat, veszekednek, majd Norman távozik a szobából karjában az anyjával, lefelé a lépcsõn, le a gyümölcsöspincébe, egy még alantasabb szintre – a ház is szintekre osztható.

Mivel a seriff sem talált semmit a Bates Motelban, Lila és Sam úgy dönt, hogy maguk is elmennek oda, és körülnéznek. Õk azok, akik elõször érkeznek nappal ide – egy újabb jel arra, hogy õk nem bûnösök és nem kell elkárhozniuk; õk a fényben lépnek be a motelbe. Miután kibérelték a szobát, betörnek az 1. szobába, Lila bizonyítékot talál Marion jelenlétére – tettének egy maradék bizonyítékát, melyet Norman nem tudott eltüntetni. Lila még mindig úgy gondolja, hogy Norman elvette a Marointól a pénzt, majd megölte a lányt. Mivel Sam már egyszer járt a Bates Motel körül, de Normant nem látta találta sehol, csak egy árnyat látott a ház egyik ablakában, úgy gondolják, hogy Norman anyja láthatott valamit ‑ azonban ha õ tényleg halott, és a seriff állítása igaz, miszerint úgy él az a fiú, mint egy remete, a házban csak Marion lehetett. Sam hangját szintén irreálisan hangosan halljuk, miközben Norman Arbogast kocsiját süllyeszti el a mocsárban.

Mialatt Sam föltartja Normant a motel recepciójánál, Lila elindul föl a házba, betolakodva egy más szintbe. A ház lépcsõjén fölfelé haladva egyre inkább betolakodik a titokba. Norman szobájába érünk, mely egyszerre lakhelye egy felnõtt férfinak és egy gyermeknek. Norman és Sam dulakodni kezdenek, Norman leüti a férfit, és felrohan a házba. Lila éppen ekkor jön le a lépcsõn, majd a pincébe rohan, amikor meglátja Normant. A lány felkapcsolja a villanyt, meglátja a székén ülõ öregasszonyt, Anyát, közelebb lép hozzá, s megfordítja. Anya preparálva van, megõrizve a testétnek bomlását, ezáltal megállítva az idõt. A házban Norman számára megállt az idõ: õ megmaradt ugyanolyan gyereknek, mint évekkel ezelõtt, Anya pedig a szeretõ, óvó és védelmezõ szerepében. Azonban, amikor Norman beront a pincébe anyjának öltözve, minden világossá válik. Erre késõbb magyarázatot is kapunk Hitchcocktól és Bloch-tól is. A pincébe érve Sam karjaiba Norman teste úgy omlik bele, mint a halott Krisztus teste, akit most vesznek le a keresztrõl.

Az utolsó jelenet fehér falai között Anya számol be nekünk. Hátborzongatóan hatásos és groteszk a film végén lévõ jelenet: „Figyeljenek csak! Lássák, hogy én még ennek a lénynek se tudok ártani!” Norman ránk tekint, s arcára Anya halott, preparált arca vetül.

A cikk befejezõ része a következõ frissítésben lesz olvasható.

KOMMENTEK