KRITIKA: Clive Barker – Korbács
Bejegyezve bolvarygabor által 2006. december 13. szerda – 00:035 hozzászólás
„Nincsenek kezdetek. Nincsen elsõ pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely ennek a történetnek vagy általában egy történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne. A szálak mindig összefonódnak egy korábbi történet szálaival és az azt megelőző történetekével.” Clive Barker
Amirõl most írni fogok, az egy színtiszta mese. Ugyanolyan, mint amilyet a szüleinktõl hallottunk annak idején, vagy amilyet az óvó néni olvasott fel nekünk a csendes pihenõ megkezdése elõtt. És nem mellesleg szép mese. Mint ahogy azok a történetek is szép véget értek, amik akár még 
rémálmokat is okozhattak néhányunknak (gondolok itt például a Piroska és a farkas nem kevés horrorisztikus elemmel megtámogatott sztorijára). Hogy most lelõttem volna a poént? Talán mégsem. Ugyanis egy olyan mese esetében, mint amilyen ez is, nem feltétlenül a végkifejlet a fontos, hanem inkább az egész folyamat, ahogy szépen lassan eljutunk A-ból B-be. És közben tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy csak a teljes univerzum egy icipici darabját ismerjük, még sincsen hiányérzetünk. Egy olyan mese esetében, mint amilyen ez is, ahol majdnem biztosak lehetünk benne, hogy a jó igazságos és segítõkész lesz mindvégig, míg a rossz sem bújik ki a bõrébõl és válik egy csapásra szociális munkássá, nem várunk óriási fordulatokat. Ha valamiben biztosak lehetünk, az az, hogy egy teljesen hagyományos mesét olvashatunk a Korbács lapjain, csak barkerien.
rémálmokat is okozhattak néhányunknak (gondolok itt például a Piroska és a farkas nem kevés horrorisztikus elemmel megtámogatott sztorijára). Hogy most lelõttem volna a poént? Talán mégsem. Ugyanis egy olyan mese esetében, mint amilyen ez is, nem feltétlenül a végkifejlet a fontos, hanem inkább az egész folyamat, ahogy szépen lassan eljutunk A-ból B-be. És közben tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy csak a teljes univerzum egy icipici darabját ismerjük, még sincsen hiányérzetünk. Egy olyan mese esetében, mint amilyen ez is, ahol majdnem biztosak lehetünk benne, hogy a jó igazságos és segítõkész lesz mindvégig, míg a rossz sem bújik ki a bõrébõl és válik egy csapásra szociális munkássá, nem várunk óriási fordulatokat. Ha valamiben biztosak lehetünk, az az, hogy egy teljesen hagyományos mesét olvashatunk a Korbács lapjain, csak barkerien.A cselekmény egy varázslatos szőnyeg körül bonyolódik, ami kaput nyit a Látólények világára, s mint később kiderül, maga a szőnyeg a Látólények birodalma. Ide menekültek ugyanis sok-sok évvel ezelőtt az emberek kapzsi és léha életmódja elől – itt alakították ki azt az emberi fantáziával szinte elképzelhetetlen világot, ami most óriási veszélyben van. A szőnyeg öreg őrzője ugyanis meghal és pár áruló meg akarja kaparintani ezt a csodálatos varázstárgyat. Csakhogy az őr unokája is a városba érkezik nagyanyja halálhírére, és szépen lassan rájön, hogy idős rokona miért viselkedett olyan furcsán annak idején. A lány kötelességének érzi, hogy tovább folytassa az asszony munkáját, de ellenfelei jóval többen vannak, így helyzete teljesen kilátástalannak tűnik. Később aztán segítséget kap egy fiatalember képében, aki csak egy „véletlen” folytán szerzett tudomást a szőnyeg hatalmáról. Innentől kezdve pedig az ő kezükben van a Látólények sorsa, melyet az árulókon kívül még ősi ellenségük, a Korbács is veszélyeztet.
Clive Barkernek jellegzetes írói stílusa van. Talán nem annyira, mint Lovecraftnak, de a Korbácsot olvasva olyan érzés fogja el az embert, mint amikor sok év elteltével ismét egy régi, kényelmes papucsot húz fel a lábára. Persze ugyanez Kingnél is megfigyelhető, de amíg az ő stílusa sokkal populárisabb, könnyebben emészthető, addig Barkerét szokni kell. Nem véletlenül hallani sokszor olyan véleményt, hogy milyen „nehéz” is olvasni a Korbácsot. Azonban én úgy gondolom, ez a kritika leginkább azokban fogalmazódik meg, akik még csak most ismerkednek az író munkásságával. Nekik csak azt tudom javasolni, hogy a szerzővel való ismerkedésüket ne ezzel a regénnyel kezdjék. Arra ott van a Pokolkeltõ. Vagy a Kárhozat. Esetleg Az öröklét tolvaja. De ha a mű sehogy sem akar megemésztődni, akkor hagyjunk neki egy kis időt, és próbálkozzunk később. Megéri!
Barker furcsa keretet ad történetének, lévén, hogy éppenséggel nem ad neki: “Nincsenek kezdetek. Nincsen első pillanat; nincs olyan szó vagy hely, amely ennek a történetnek vagy általában egy történetnek az egyetlen lehetséges kiindulópontja lehetne. A szálak mindig összefonódnak egy korábbi történet szálaival és az azt megelőző történetekével; bár, ahogy az elbeszélő hangja háttérbe szorul, a kapcsolódások egyre bizonytalanabbnak tűnnek, mert minden kor a saját ábrázatához igazítja a történetet.” kezdi. „Most már minden csodára volt idő. Szellemek és átváltozások; szenvedélyek és ellentmondások; éjszakai tündöklések és nappali látomások – mindenre, mindenre jut majd idő. Mert nincsenek kezdetek. És eleje nem lévén a történetnek, vége sincsen” – s zárja le. Elég csak ezt a pár sort elolvasni, azonnal meg is kapjuk azt a varázslatos hangulatot, ami az egész regényt jellemzi, és egyben hűen tükrözi azt a tiszteletreméltó alkotói hozzáállást, amely az író többi művében talán nem jön át ennyire. A világunkat leíró metaforikus képeket, a csipetnyi, kiolvasható társadalomkritikát, a kezdetben kiábrándult, később hitüket visszanyerő karaktereket. Mindez nemcsak szórakoztatóvá, hanem egyben értékessé is teszi a művet. Azonban a horror-rajongóknak sem kell félniük. Bár csak csírájában jegyzi a mű a Barkerre olyannyira jellemző groteszk karaktereket, azért ha megkapargatjuk egy kicsit a felszínt, rögtön szemünkbe ötlik a már jól ismert borzalom. De a hangsúly természetesen nem ezeken a képeken van, hanem sokkal inkább ezek felhasználásában, ami a karakterek érzéseinek hiteles megjelenítését és a történet tökéletes ívének megalkotását segítik. Mindezek után nem is mondhatok mást a Korbácsról: fogyasztása erősen javallott, persze csak a megfelelő „előtanulmányok” megismerése után.
Liam Neeson nem igazán lehet csalódni.
Nagyon jó könyv, Bár kicsit más stílusú mint a többi munkája.
Azért van a könyvben bőven Barker betegességéből.
A öröklét tolvaja szintén nagyon jó Barkertől, függetlenül attól, hogy az tényleg nem olyan, mint egy Barker-könyv.
Nem azt mondtam hogy nem beteg, csak hogy másabb mint mondjuk a pokolkeltő vagy a Korbács
. Az öröklét tolvajával kapcsolatban egyetértek, de akkor már meg lehetne említeni az Abarat-ot is. Az se egy szokványos Barker könyv.
Sajnos az Abaratot még nem olvastam, de már igencsak érik a dolog.
A polcon már ott van és várja a sorsát. Ahogy a Books of Blood első része is.
Sajnos szerintem az Abaratnak nem jön ki a többi kötete :s. A Book Of Blood pedig szerintem nagyon jó. Mind a két kötet megvan, eddig sajnos nem jött ki több (remélem nem álltak le a kiadással)