Dean R. Koontz a vallási fanatizmus veszélyeit és annak lélektani hatásait tárja elénk Végítélet címû könyvében. A fanatikus vallási meggyõzõdés és kétely nagy harcát érezzük a mû elejétõl a végéig, s mélységes félelmet mindkét elvtõl. Mert a kétely és az ateizmus nem menekvés, hiszen mi van akkor, ha a könyv fõszereplõje valóban a gonosz gyermeke?

Dean Ray Koontz 1984-ben megjelent regénye – bár nem ért el akkora sikert, mint a leghíresebbek – letehetetlen olvasmány. Ezen eredménynek receptje nem csak egy briliáns történetbõl és annak feszült tempójú vezetésébõl áll, hanem a mû igencsak kényes témájából. Az alap azon a szomorú tényen nyugszik, miszerint egyre elterjedtebbek a veszélyesebbnél veszélyesebb szekták. A valós alap már adott, a könyv világa pedig egy nagyon is valószínû – talán elkerülhetetlen – szituációt igyekszik ábrázolni.

Christine Scavello egyedül neveli hatéves kisfiát, Joeyt. A szülõ és a gyermek közötti kapcsolat ‑ még apa nélkül is ‑ harmonikus és családias. Éppen a megszokott vasárnap délutáni, áruházas kiruccanásukból jönnek haza, amikor a parkolóban belebotlanak egy idõs hölgybe. Az asszony eleinte körülrajongja a kisfiút, hogy milyen helyes gyermek, majd a hangulata hirtelen megváltozik és szent meggyõzõdése, hogy a kicsi Joey nem más, mint maga az Antikrisztus. A nénit nagy nehezen sikerül lerázniuk, de a történet itt nem ér véget. Hamarosan ugyanis az öregasszony telefonon kezdi zaklatni Christine-éket, fenyegetõzve, hogy megöli a kisfiút. A kétségbeesett anya egy magánnyomozóhoz fordul, aki elég hamar felvilágosítja az asszonyt, miszerint az idõsödõ hölgy egy keresztény fundamentalista szekta, a Végítélet Egyházának vezetõje, melynek tagjai arra esküdtek fel, hogy felkutatják és elpusztítják az Antikrisztust. Az egyház tagjai fel vannak szerelkezve különbözõ fegyverekkel és egy szent tõrrel; és már felkészültek, hogy kivájják a fiú szívét. Megkezdõdik a hajtóvadászat a kis Joeyért, aki édesanyjával és a magánnyomozóval menekülni kényszerül.

Az író helyzetelemzései roppant kidolgozottak. A szituációk általában érdekfeszítõ témák köré csoportosulnak, és számos olyan érdekesség hangzik el ezekkel kapcsolatban, ami nagymértékben gazdagítja a cselekményt. Ugyanennyi energia van fektetve a karakterek kidolgozásába is: a szereplõk egytõl egyig olyanok, mintha valódiak lennének. A fõszereplõk és a mellékszereplõk is alapos bemutatásra kerülnek – hasonlóan, mint Stephen King könyveiben – ezért Koontz-tól a már megszokott lényegretörõség egy picit háttérbe kerül. A történetvezetés feszültsége talán egy kicsit túl is van lihegve, nyújtva, de ennek ellenére is szórakoztató és kellemes kikapcsolódást nyújt.

Koontz ugyanakkor mély gondolatokat ébreszt az emberben. A fanatikus vallási meggyõzõdés és kétely nagy harcát érezzük a mû elejétõl a végéig, s mélységes félelmet mindkét elvtõl. Mert a kétely és az ateizmus nem menekvés, hiszen mi van akkor, ha a kisfiú valóban a gonosz gyermeke? De ha mégis õ az, vajon van jogunk ítélkezni? A Végítélet a sportszerûtlen túlerõtõl való félelem, a kiszolgáltatottság és a menekülés pszichológiáját is valósághûen tárja az olvasó elé. Ezért a mû olvasása közben észre sem vesszük, hogy már bele is csöppentünk a történetbe – úgy érezzük, mintha mi is a Végítélet Egyházának elsõ számú célpontjai lennénk.

A mûbõl 1991-ben tévéfilmet is készítettek Jeffrey Obrow rendezésében, Bruce Greenwood, Belinda Bauer és Grace Zabriskie fõszereplésével.

Dean Ray Koontz Végítélet címû könyve remek szórakozást nyújt bárkinek, aki szereti a tartalmas és izgalmas könyveket. A regény bár feszült, mégis visszafogottabb a mûfajához képest, mivel nem túl gátlástalan, de ennek ellenére mégis mély nyomot hagy az emberben.