Stephen King Rémautó címû regényét olvasván sokaknak a Christine újraértelmezése jut azonnal az eszébe. Ez azonban tévedés! Bár a két történet mutat némi hasonlóságot, a tényleges mondanivaló és a két történetben megjelenõ szimbólumok mérföldekre eltérnek egymástól. Míg a Christine a felnõtté válás nehézségeit, s a szerelmi háromszögek kínos helyzeteit tárgyalja amolyan Kinges szemszögbõl, addig a Rémautó az élet egyetemes kérdéseivel foglalkozik: a miértekkel és a hogyanokkal.

Stephen King regénye javarészt az 1999-ben történt súlyos balesetén alapul. A történet szinopszisát elolvasva nem is lehet kétségünk efelől. Ám King saját bevallása szerint egy Floridából Maine-be tartó útja szolgált a mű megírásának alapjául. Útja során megállt egy benzinkútnál, tankolt, a mellékhelyiség felé tartva megszemlélte a tájat, majd pechjére megcsúszott a hóban és körülbelül három métert csúszott le egy lejtőn. A hazafelé vezető úton gondolkodott el azon, hogy mi lett volna, ha meghal, holttestét pedig soha nem találják meg. A kocsija pedig egy garázsba került volna, mint eme megoldatlan enigma jelképe.

Az ifjú Ned Wilcox apjának halála olyan hirtelen következett be, hogy a fiú e szörnyűséget még egy évvel később sem tudja feldolgozni. Hogy apja emlékének közelében lehessen, nyári munkákat vállal a helyi rendőrségnél, ahol az apja dolgozott. Az elhunyt Curtis Wilcox egykori társa és jó barátja, Sandy Dearborn rendőrfőnök és a megmaradt veteránok vonakodva bár, de elmesélik a fiúnak apja különös történetét, melynek meghatározó pontja a B garázsban pihen. Egy autó, melyet egy benzinkútnál hagyott egy titokzatos férfi, ki csak annyit mondott, mielőtt örökre nyoma veszett volna, hogy: „Olaj rendben!”. Ned előtt pedig lassacskán kibontakozni látszik apja már-már beteges megszállottsága a Buick Roadmaster és annak különös világa iránt.

A könyvet elkezdve az ember elég hamar tisztán látja, hogy egy horrorregénnyel áll szemben. De amint a feléhez ér, már érzi, hogy inkább egy titokzatos, horrorisztikus drámába fogott bele. És egy rejtélybe, melynek megoldását a figyelmesebb olvasók már a regény elején vagy közepén tudhatják.

A történetet a veteránok és főképp a rendőrfõnök, Sandy Dearborn szemszögéből látjuk. Stephen King itt sem fogja vissza magát, a már megszokott kellemes körülményesség a Rémautóban is a tetőfokára hág. A mű néhol olyan szürreális, abszurd látvánnyal képes megajándékozni az olvasót, mint a Setét Torony-ciklus. Vegyük csak például a Buick Roadmaster csomagtartójából előmászó lényeket, amelyek hoznak pár émelyítő percet a tisztelt olvasónak. A rémítés ennek ellenére mégiscsak visszafogott, King a hangsúlyt inkább a mondanivalójára helyezi. Ezzel teremt mindinkább drámai, mint horrorisztikus hangulatot. Az elbeszélések élvezetesek, s néhol már-már felettébb humorosak (különösen a kissé együgyű, erős tájszólással beszélő gondnok visszaemlékezései), miközben az egész megmarad leginkább szomorúnak és nyomasztónak. Vagyis, ahogy Kingtől már megszokhattuk: életszagú az egész, nem kimondottan életszagú eseményekkel.

Ha minden igaz, már a filmváltozat is tervbe van véve, melynek társ-forgatókönyvírója maga Stephen King lesz. Nemrégiben még nagyon úgy látszott, hogy a legendás George A. Romero fogja rendezni az adaptációt, de mára már biztosra vehető, hogy Romero helyét a szintén legendás Tobe Hooper veszi át, aki a Poltergeist – A kopogó szellem és a Borzalmak városa direktora is volt. A film megjelenése 2009-re várható az imdb.com szerint.

A Rémautót semmiképp sem szabad a Christine újrájának tekinteni. A két műnek nem sok köze van egymáshoz. Míg a Christine a felnőtté válás nehézségeit, s a szerelmi háromszögek kínos helyzeteit tárgyalja amolyan Kinges szemszögből, addig a Rémautó az élet egyetemes kérdéseivel foglalkozik: a miértekkel és a hogyanokkal. Bölcseletekkel, melyek a műben olykor amolyan „nesze semmi, fogd meg jól” típusúakra sikerednek, mégis igazak. Keresheti az olvasó az isteni jelenlétet, de nem biztos, hogy megtalálja. Csak ha nagyon akarja. Akárcsak az életben.